A természetes pala sima felületű, egyenletes (általában a világostól a sötétig terjedő szürke) színű, könnyen hasadó, fúrható anyag. Ha megütjük, csengő hangot adnak, és viszonylag nagy a súlyuk.

A pala három változata volt tetőfedésre használatos: a zöldpala, a feketepala és a csillámpala.

Tulajdonképpen az első két fajtája is tartalmaz csillámot (ez a pala egyik fő összetevője), de nem olyan nagy mennyiségben, hogy ez legyen a fő jellemzője. A zöldpala (mely a levegőn egyre inkább szürke árnyalatot vesz fel) agyagból alakult át, kvarcot, földpátot és csillámot tartalmaz, agyag vagy vulkáni homok rétegződéséből alakul ki. A zöldes színét klorit-tartalmának köszönheti..

A feketepala agyagból, iszapból, finomszemű tufából keletkezik, szintén kvarc, földpát, csillám alkotja. A fekete színt grafit vagy pirit okozza. A jellegzetes lemezes (palás) elvállása a lemezes ásványtartalmának tudható be, ennek következtében hasad párhuzamos oldalú táblákban. Néha több négyzetméteres lapokban is fejthető.

Hazánkban az első világháborúig főleg kastélyoknál, nagy közösségi épületeknél (templom, városháza stb.) alkalmazták, inkább azokon a területeken, melyek közel estek az anyagnyerő helyekhez (a Kárpátok egyes részein, illetve Nyugat-Magyarország). Ennek oka az volt, hogy egyrészt igen drága volt mind maga az anyag, mind a szállítása, másrészt a szállítás nagy gondosságot igényelt, ugyanis a palalemezek könnyen törnek. Ebből az okból nem is ajánlják a palafedést szeles, viharos időjárásnak kitett vidékeken (pl. tengerpartokon).

Magyarországon leginkább az agyagpala volt alkalmazásban, mivel ez könnyebben munkálható meg, mint a tömör csillámpala. Vas megyében, a Bükkben, az Aggteleki karsztban bányásztak építési célra palát, de ennek mennyisége igen csekély volt a szükségletekhez képest. Ezért az agyagpalát a II. világháború előtt főleg Angliából és Sziléziából szerezték be.

A terméspala akkor alkalmas a fedésre, ha nincs teljes keresztmetszetében keresztülfutó hajszálrepedés, egyenletes, sűrű szemcséjű, csengő hangot ad (azaz nincs benne rejtett repedés), és torzulásmentes. Fontos, hogy ne legyen túl sötét színű, könnyen lehessen megmunkálni, és a vízfelvevő képessége alacsony legyen.

A palafedés alá – nagy súlya miatt – természetesen erősebb fedélszék kell, továbbá célszerű deszkaborítást is készíteni. Az 5-10 cm-t egymásra fedő palalemezeket rozsdamentes szöggel rögzítik le. Ha lécezésre kerül a palalemez, akkor a későbbiekben a hódfarkú cserépnél ismertetett kettős fedés elvét kell alkalmazni, azaz a lemez az alatta levő harmadik sort is kell, hogy fedje.

Napjainkban újra reneszánszát éli a természetes palafedés, mert az az épület amire felkerül mindenképpen emeli , emeli annak látványát és értékét.